Sokan nem is tudják, hogy a mi utcánkban egykor kovács is dolgozott. Az a jellegzetes kalapálás, az izzó vasat erő ütés hangja minden reggel felkeltett. Horváth bácsi volt a neve, és olyan ereje volt, mint a férfiak a könyvekben. De szelíd ember volt, soha nem emelte fel a hangját.
Az 1970-es évek elején még iskolás voltam, és Matraderecske akkor egészen másképp nézett ki, mint ma. Nem feltétlenül szebb volt, de eleven volt, tele élettel és emberekkel. A mi utcánk, a Kossuth utca alsó szakasza, akkoriban valódi kis közösség volt önmagában is: volt köztünk tanár, kovács, tsz-beli dolgozó, kisbolt-tulajdonos és egy özvegy asszony, aki mindenkit meggyógyított varázsigékkel és kamillateával.
Horváth bácsi kovácsműhelyét én különösen szeretem felidézni, mert annak emléke nagyon elevenen él bennem. A műhely a porta végén állt, egy alacsony téglaépületben, amelyből már messziről látszott a tűz fénye és hallatszott a kalapálás. Gyerekként sokszor megálltam az ajtóban és néztem, ahogy az izzó vasat alakítja. Hatalmas férfi volt, a kezei akkorák, mint egy lapát, de az ecsettel is ugyanolyan pontosan kezelte az anyagot. Patkókat készített, kapákat, ekevasakat, de ha valakinek szüksége volt egy különleges dologra, azt is megcsinálta. Egyszer az anyámnak csinált egy díszes kilincs-tartót, amelyet azóta is megőrzöm.
Az 1970-es évek Matraderecskéje sokkal elevenebb volt a forgalom szempontjából is, mint ma. Volt bolt — a Szövetkezeti Élelmiszerbolt, ahol minden megvolt, amire szükség volt, ha épp volt belőle —, volt kocsma a főtér sarkán, volt egy kis patika, ahol az orvos hetente kétszer rendelt. A gyerekek az utcán játszottak reggeltől estig, a kerékpár volt a legfontosabb közlekedési eszköz, és mindenki tudta, ki hol lakik, ki minek a mestere a faluban.
A közösségi élet is más volt. Nem volt internet, nem volt sok televízió-csatorna — ezért az emberek ténylegesen összejártak. A házak előtt padok álltak, és esténként ott ültek az idősebb asszonyok, és közben kézimunkáztak, pletykáltak, meséltek. A gyerekek a lábuk előtt hallgatták a történeteket, amelyek némelyike valódi, némelyike kitalált volt — de mindegyik Matraderecskéről szólt, és mindegyik azt sugározta: ez a hely különleges, és mi, akik itt élünk, különlegesek vagyunk.
Nem sírni vissza azokat az időket, mert tudom, hogy sok minden jobb lett azóta. Az egészségügy fejlettebb, a gyerekek iskolai esélyei jobbak, az anyagi körülmények javultak. Az emberek már nem szorulnak rá arra, hogy egyetlen boltból vegyenek mindent, és nem kell attól félni, hogy egy-egy hideg tél megviseli az egész falut. De szeretem felidézni azokat az éveket, mert abban a faluban tanultam meg, mi az, hogy közösség.
Ma is vannak ilyen pillanatok — ha figyelek rájuk. Amikor a közösségi kertben az ismeretlen szomszéd odajön és megkérdi, mit ültetek; amikor a vásáron valaki megismer és elkezdi mesélni, ki volt az anyja; amikor az iskola falán egy régi osztálykép lóg, és rajta van valaki, akit ötven éve nem láttam. Ezekben a pillanatokban visszajön az az érzés, amit az 1970-es évek utcáján éreztem gyerekként: ez az én falum, ezek az én embereim.
Remélem, hogy az unokáim is megismerik ezt az érzést, bár talán más formában. A világ megváltozott, és Matraderecske is megváltozott. De valami alapvető, valami lényeges nem változott: az emberek itt ismerik egymást, és ha baj van, segítenek. Ez az, ami igazán számít. Ez az, amire érdemes emlékezni.
Szerző: Nagy Erzsebet — 2025. április 10.