Hetven eve meg más volt a falunap. Az egesz utca kijott az unnepre, meg a szomszed falvakbol is jottek az emberek. Az asszonyok mar napokkal elotte sütottek, fozttek, a ferfiak felszereltek a nagy satrat a fotéren. Nem volt hangszoro, nem volt vilagitas, csak a gyertyak fénye es az ének, ami az egész falut betoltötte.
Nyolcvanegy eves vagyok, es ha visszanézek az eltelt evtizedekre, a legszebb emlékeim mind a falunaphoz kötödnek. Nem azert, mert különleges helyekre mentunk volna, vagy valami rendkivüli dolog tortent volna — hanem mert ezeken a napokon az egész Matraderecske összeállt. Mindenki kioltözeit, mindenki behozta, amit tudott, és senki nem kerdezett vastagabban: te hol laksz, te kicsoda vagy. Mindenki tudta, ki kicsoda, mert mindenki ismert mindenkit.
A legelső falunap, amelyre én pontosan emlékezem, az 1962-es volt. Akkor mégcsak tizenhét éves voltam, és az anyám hónapokkal előre sütötte a rétest, a kalácsot, a lekváros tésztát. A szomszéd neni, Varga Erzsiké neni, diós beiglivel készült, és olyan volt a szaga az udvaron, hogy az egész utcát betöltötte. A főtéren felállitottak egy hosszu asztalsort, amelyre mindenki hozta a magáét, és ebédre, vacsorára bárki ülhetett az asztalhoz, ha éhes volt. Nem kellett jegyet venni, nem kellett belépőt fizetni — csak ott kellett lenni, és az emberek közösségének részévé válni.
Az ének volt a másik dolog, ami nem hasonlítható semmihez. Akkor még volt kórusunk — harminc-negyven ember, akik rendszeresen összejártak és tanultak. A falunap este a kórus énekével kezdödött, és az utolsó hang elhangzása után is sokáig ott maradt a levegőben valami meleg, valami nehéz szó nélkül kifejezni. Apám egyszer azt mondta: a faluban az éneket nem az emberek éneklik, hanem a föld énekel az emberek hangján. Sokáig nem értettem, mit jelent ez. Ma már értem.
Az 1970-es és 80-as évek falunapjai egy kicsit mások voltak — nagyobbak, szervezettebbek, több vendéggel a szomszéd falvakból és a városból. Volt már hangszóró, volt villanyvilágítás, és a program is kibővült: táncmulatsággal, sportversenyekkel, tombolával. A gyerekeim ezeket az éveket szeretik a legjobban idézni, nekik ez volt a "igazi falunap". Igazuk van a maguk szemszögéből — minden generáció a maga falunapjára emlékezik a legszebbként.
Ma sokkal többen vagyunk, a program is gazdagabb, de valahogy hiányzik az az összetartozás-érzés, amit gyerekkoromban éreztünk. Akkor mindenki ismerte egymást, tudta, ki hol lakik, ki minek a mestere. A szomszéd neni beköszönt, a gyerekek együtt játszottak az utcán esti sötétedésig. Ma sokan szinte ismeretlenek maradnak egymásnak, még akkor is, ha évek óta egymás mellett laknak. A telefon, az internet, a televízió — mind-mind elvett valamit abból a napi közeli emberközelből, ami régen természetes volt.
De nem panaszkodni jöttem, hanem emlékezni. Mert a falunap él, és ez a legfontosabb. Minden évben látom, ahogy a fiatalok is kijönnek, ahogy a gyerekek futnak a főtéren, ahogy a kézművesek mutatják mesterségüket. Az idén is lesz falunap, és én megint ott leszek — kibontott szoknyában, frissen sütött rétessel a kezemben. Mert addig élet a falu, amíg összejön az ünnepe alkalmán.
Remélem, hogy a mai fiatalok is megtalálják ezt az összetartozást. A falunap nem csak egy ünnep, hanem emlékeztetés arra, hogy mi, matraderecskéiek, együtt vagyunk erősek. Mindig is azok voltunk, és mindig is azok leszünk. Hetven évvel ezelőtt a gyertyafényes főtéren is tudtuk ezt, és tudjuk ma is.
Szerző: Kovacs Margit neni — 2025. május 2.